Drunvalo Melchizedek Élet és halál

( Drunvalo édesanyjának halál utáni élménye )

Új-Mexikóban laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvő sivatagos területen. Ha jól emlékszem, 1992-őt írtunk. Még mindig emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a száraz, sivatagi levegőt, amint finoman és ritmusosan ki-be lélegeztem. Aznap reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint általában, és ahogy szépen lassan visszatértem a testembe, valakinek a jelenlétét éreztem, közvetlenül magam előtt. Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.

Azelőtt soha sem láttam őt így, arany fényben csillogott. Amivel azt akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz, hithű katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb szellemi jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem fogta fel. De ott volt előttem és egyenesen a szemembe nézett, amikor tudtam, hogy a fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem, alig hittem el, hogy az én anyám ott van. Soha az életben nem láttam őt ezen a másik síkon tevékenykedni.

89 éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az életenergiájából. Haldokolt.

Hónapokkal az új-mexikói eset előtt, a nővérem Nita mesélt el egy történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor meglátogatta anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta őt, de nem volt hajlandó beszámolni az okáról. Aztán végül Nitának sikerült kihúzni belőle az izgalom okát. Úgy tűnt, hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testéből és repdeshet körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb móka, amiben része volt.

A nővérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes volt, teljesen ismerős volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos tapasztalások, de meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak, felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik helyiségbe, ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint valamivel foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy testét hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t nézni. Anyám tudni akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita egyszerűen elmondta neki az igazságot, hogy ez teljesen természetes.

Nita elmondta, hogy anya halála előtt még egyszer utoljára vissza akart menni Texasba, hogy megnézze a testvére sírját. A testvérem tisztában volt vele, hogy egy ekkora útra fizikailag képtelen, tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy ki is repülhetsz ebből a házból?" Erre anya: „Tényleg?" Erre soha nem gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar, méghozzá könnyűszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is ment a testvére sírjához. És hova máshova repült még el anyám: egyenest az új-mexikói házamba.

Amint kinyitottam a szemem és ott állt előttem éterikusan az édesanyám, láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem azonnal a boldogság és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak csak úgy maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit csinálsz itt?" Egyszerűen így szólt „Csak meglátogatlak. Mindig is szerettelek."

Nem tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem kérdéseket feltenni az otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma volt, amit anya szeretett.

Mindenhova követett és életének a részleteiről mesélt, aztán elkezdett mindent elmesélni nekem. Arról, hogy apa is mennyire beteg volt, és hogy nem volt semmi öröm az életében, addig a pontig, amíg fel nem fedezte ezt a kis „repülős" trükköt.

Végül aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor történtek, amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk, gyerekekről szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A szüleimnek hat gyereke volt és anyám a teljes életét a családon belüli szeretetnek szentelte.

Hallgattam őt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni, hallgattam ahogy úgy beszél az életről mint valami csodálatos dologról, ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család vonatkozásában értette. Egyszer sem tett úgy említést valamiről mintha az téves vagy rossz lenne. Egyszerűen szerette az életet. Elkezdtem őt új fényben látni. Ráeszméltem, hogy milyen csodálatos lélek is ő valójában és még jobban kezdtem szeretni.

Aznap éjjel, amikor készülődtem lefeküdni, egyszerűen odaült az ágyam szélére és rám nézett, mintha csak védelmezne vagy óvna engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak el és álmodjak szép álmokat.

A második és a harmadik nap úgy telt, mint az első. Anyám telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató szeretet és a törődés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt gondolni, hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan indulok. Ne aggódj!"

Harmadnap éjszaka, olyan hajnali fél kettő körül hívott fel a nővérem, hogy anyánk egy órája halt meg. El kell, hogy ismerjem, nem voltam meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire számítottam. Elfordultam a telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még mindig velem volt. Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a legnagyobb rendben." És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem. Másnap reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az izgatottsága azóta csak nőtt. Így szólt: „Fiam, van arról fogalmad, hogy milyen szép is a halál? Csodaszép, minden értelemben. Miért féltem én annyira tőle, amikor még éltem? Ez életem legkomolyabb megtapasztalása!"

Egy percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és erős, egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki semmit. Ahogy a fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így szólt: „Fiam, benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond ha itt maradok veled, amíg átesek ezen a megtapasztaláson?" Mondtam neki, hogy szeretem és hogy természetesen bármit megteszek érte. Elmagyaráztam neki, hogy van bizonyos tapasztalatom a halál folyamatával kapcsolatban és úgy tudom, hogy minden elhunyt személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a Földön, ami 4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána már nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az esetben itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet, ami nem egy egészséges jövőkép. A szemembe nézett és ezt mondta: „Kedvesem, teljesen megbízok benned."

Így nekiláttam, hogy felkészítsem őt az előtte álló kalandra. Tudtam, hogy olyan tiszta lélekről van szó, hogy minden kétség nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be is bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit vagy bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját! Ez olyan valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját életemre nézve.

Úgy tűnt, hogy a halálát követő napon, minden perccel egyre és egyre boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az első nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje is ennek megfelelő volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.

A második nap reggelén azonban, már túlságosan is szembetűnő volt a változás, valóban megfiatalodott. Valamit mondanom kellett. Külseje és viselkedése alapján is olyan volt, mintha 30 éves lenne. Csodaszép volt, és csak úgy ragyogott az élet felett - vagy még inkább a halál felett - érzett izgatottsága miatt. Így szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen? Mit gondolsz, jól nézek ki?" Természetes, hogy ettől megnyílt a szívem és elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni, hogy ne kérdezősködjek a megtapasztalásával kapcsolatban. Elmondta, úgy döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és megfiatalította magát. Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?" Nem volt okom arra gondolni, hogy miért is ne lenne ez jó, mondtam is neki, majd újra elmondtam, hogy milyen fantasztikusan néz ki.

A halálát követő harmadik napon, a magasabb világokról beszélgettünk, amiről szinte semmit sem tudott, kivéve azt, amit az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen megtapasztalásról, kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek legalább ott van a Tibeti Halottas könyv, a katolikusoknak semmi. Még az ősi egyiptomiaknak is megvolt a maguk Halottas könyve, amely azt taglalta, mire számíthatunk a halál után és leírta a továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen felkészületlen volt. Megtettem minden tőlem telhetőt.

A negyedik nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet. Néhányan akár 2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán, valakinek ehhez négy napra is szüksége van. Anyám kihasznált minden rendelkezésre álló időt.

Amikor felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén üldögélt és nagyjából 12 éves korúnak tűnt. Emlékszem, hogy megrémültem. Tudtam, hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott gyerekként látni őt. Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez nevetséges!"

Erre azt felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl fiatal." Így aztán az következű 2-3 órában már nem fiatalodott tovább, hanem kezdett visszaöregedni. Körülbelül a 18 éves koránál állította meg a folyamatot. Így szólt anyám: „Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem."

Egyszerűen szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelőtt. Úgy tűnt mintha az élete épp hogy csak elkezdődött volna. És a szó szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületőben van egy másik világba.

A negyedik nap hátralévő részében, anyám mindenhova követett, bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és nem fogadtam vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és egyedül akartam maradni.

A testvérem hívott, hogy tudassa velem, anyánkat Kaliforniában éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem Nita-val, tudta, hogy anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért nem megyek el a temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban éppen ott volt rám szüksége.

Az utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még utoljára lássa apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy tartson vele. Aztán eltűnt, akkor először a hét folyamán. Egyedül maradtam.

Két órával később újra megjelent, apával az oldalán. Anyám fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ő is látott engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás volt. Annyira félt, hogy alig tudott megszólalni.

Anyám gyorsan beszélt, tele izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a halál szép élmény és nem kell tőle félni. Anyám annyira akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre ijedtebb lett, olyannyira, hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül így szólt: „Elnézést, de én ebből egy szót sem értek és most haza kell mennem. Szeretlek, de mennem kell." És ezzel eltűnt. Anyámon most először látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott ebben az állapotában. De hamar váltott és visszatért a lelkesedése. Ezt mondta: „Egyszerűen, ez nem a megfelelő idő számára." Ahogy be is bizonyosodott, mert apa még ezután két évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen dolog ami életben tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett félelme. Soha nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az anyával történt. Ő csak egyszerűen elment.

Kb. egy órával azután, hogy apa meglátogatott azon a bizonyos negyedik napon, Nita hívott fel azzal a hírrel, hogy apa szélütéssel kórházba került. Igazolást nyert a tény, hogy abban az időben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának rávennie apát, hogy eljöjjön.

Az utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk az új világba vezető útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még a Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak egyetlen gyertyával volt megvilágítva.

Csináltam egy kis oltárt az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és egymással szemben ültünk. Becsuktam a szemem és a belső szememmel láttam az anyámat. Fölöttünk az éjszakai égbolt terült el és a csillagok csak úgy táncoltak odafent. Az űr még soha sem tűnt ilyen mélységesnek. Csendben mindketten az eget kémleltük.

Egy adott pillanatban ránéztem anyára, mert éreztem hogy itt az idő és megkérdeztem, hogy készen áll-e? Bólintott és úgy nézett rám, mint egy várakozásokkal teli kis iskoláslány. Felém nyúlt és megfogta a kezem.

Mindketten felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk felett megjelent egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon különbözött mindentől körülötte. Nagyon fényes volt, hideg kék színe pedig egészen a szívünkig elért. Tudtam, hogy ez az. Szóltam anyának, hogy erre a csillagra összpontosítson.

Kb. 5 perc elteltével anya aurája kezdett megváltozni és ibolya színe kezdett átmenni erős fehér színbe, arany szegéllyel. Éreztem, hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám nézett és így szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor idősebb leszel. Ne felejts el! Szeretlek." Ezekkel a szavakkal megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra összpontosított. És elkezdett felemelkedni a Földről.

Késztetést éreztem arra, hogy vele tartsak és együtt emelkedtünk felfelé, hátrahagyva a bolygót. De csak néhány másodpercig tartottam vele, mert hirtelen nagy sebességgel kilőtt és mint „hazafelé" tartó üstökös, elszáguldott mellőlem. Aztán egy vakító, fehér fényű villanás töltötte be a látóteremet. Csak egy-két másodpercig tartott, aztán minden elsötétült és egyedül maradtam.

Ahogy ott ültem egyedül a sötét szobában, elkezdett pörögni az agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem és a teljesen sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt, rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a szobában lévő gyertya is kialudt. Ez úgy működik, hogy amikor a gyertyaviasz fogytán van, akkor egy kis időre még fényesebben, nagyobb lánggal ég, majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós magyarázata annak a felvillanó fehér fénynek és az azt követő sötétségnek. Annyira jó volt az időzítés.

Mindig is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni, amikor idősebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is a megfelelő helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál, nem létezik, csak egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és magasabb világokba, majd Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál is csodálatos, és egy teljes ciklus részét képezik.

Írta: Dr. Bruce Goldberg - Utómunkálatok: Galactus

A halál a legtöbb ember számára nyomasztó, félelmetes téma. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy a halál, ugyanúgy mint az adók, elkerülhetetlen dolog. Most a pácienseim regresszióból és progresszióból származó halálélményeit adom közre.

Majdnem az összes általam vezetett előző életbe vivő regresszióban elkerülhetetlen a halál átélése — és az egyes páciensek beszámolói majdnem mindig ugyanazt tartalmazzák.Valójában a halál önmagában nem megrázó élmény. A születés folyamata az, ami traumatikus. Képzeljük el egy pillanatra, hogy nagyon betegek vagyunk és a kórházi ágyon fekszünk. Ezután képzeljük el amint az asztráltestünk felemelkedik, és hirtelen meghalunk.Órákig, napokig, vagy akár hetekig is eltarthat, amíg tudatára ébredünk annak, hogy valójában meghaltunk. Ez aligha megrázó.

A halál pillanatában teljesen megszűnik minden fájdalom és kellemetlenség.Most képzeljük el magunkat, amint éppen megszületünk. Az újszülött most tett szert a tudatalattira, és most hagyta el az anyaméhet egy világos és steril környezetbe jutva, ami teljesen más, és sokkal kényelmetlenebb annál, amit kilenc hónapig megszokott. Az újszülöttet csapkodják, nyomkodják a lábát, megtörölgetik, számos módon megvizsgálják,és az élete vadidegen fehérruhás emberektől függ. A születési folyamat valós fájdalmairól nincsenek adataink, de képzeljünk el pl. egy jéghideg fogót a fejünk körül, vagy mondjuk egy koraszülést.Számomra a születés sokkal félelmetesebbnek tűnik a halálnál.A regressziós és progressziós terápia egyik legnagyobb haszna,hogy megszünteti a halálfélelmet. Csodálatos dolog annak felismerése,hogy a halál nem a vég, hanem egy jobb, gazdagabb és értelmesebb élet kezdete. A halál egyszerűen egy régi test kicserélése egy újra.A halál egy pihenési és újraértékelési folyamat kezdetét jelenti. Ez a megújulásnak, és az újjáépítésnek egy formája. Csak egy köztes állapot,nem a végállomás. Lehet, hogy nehéz megmagyarázni és megérteni a halált, de nem félelmetes.Sok problémás páciens kért arra, hogy segítsek nekik megkeresni bajuk eredetét az előző élet halál jelenetében. Amint ezt a halál jelenetet átélték, a tünetek megszűntek. A megrázó halálélmények, mint pl. lezuhanás egy szikláról, a páciens magasságtól való félelmét okozhatja. A lezuhanás újraélése gyakran eredményezi a fóbia megszűnését.

Egyelőre szeretném ha félretennék a mennyországgal, a pokollal ésa purgatóriummal kapcsolatos gondolataikat. Tegyék félre vallásos meggyőződéseiket, és legyen elméjük nyitott arra, amit mondanom kell. Természetesen nem kell elfogadniuk ezeket az információkat.Csupán azt kérem, hogy fontolják meg nyitott elmével.Amikor meghalunk, akkor a szó köznapi értelmében nem vagyunk valóban halottak. Lehet, hogy a földi szinten nem létezünk, de más szinteken funkcionálunk. Azután az asztrális szinten létezünk és végül a fehér fényhez járulunk és a lélek-szinten végezzük. Tehát, amit mi a halálnak gondolunk, az valójában átkerülés a létezés egy másik szintjére.Mielőtt a halál parapszichológiai magyarázatának részleteibe fognék,engedjék meg, hogy néhány orvosi tényt leírjak.

Testünk sejtjei állandóan elhalnak és kicserélődnek. Az alvási állapot egyik feladata,legalábbis orvosi szempontból, hogy a nap folyamán elhalt sejtek millióit újjáteremtse. Az alvás folyamán az elvesztett energiáinkat is visszanyerjük. A tudósok azt mondják, hogy kilenc hónaponként testünk valamennyi sejtje legalább egyszer kicserélődik.Vagyis kilenc hónaponként fizikai értelemben meghalunk. A testünk teljesen más, mint egy évvel ezelőtt volt, és mint ami egy év múlva lesz. Mi természetesen nem érezzük a halált, jól funkcionálunk.A sejtek kicserélődésének folyamata olyan simán zajlik, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy valami különleges történik. Afizikai felfogóképességünk csap be bennünket úgy, hogy azt érezzük,évről évre változatlanok vagyunk.

A HALÁLÉLMÉNY

Mikor meghalunk, legalábbis kezdetben, az történik, amit elvárunk,hogy történjen. Más szóval, a halállal kapcsolatos elvárásaink hatással vannak a valódi halál élményre. A pokol tüzeiben vagy a mennyország fellegeiben való hit sokszor manifesztálódik, legalábbis ideiglenesen.Szerencsére ezek a képzelgések hamar eltűnnek, és a halotthoz csatlakoznak a Mesterek és a Vezetők. Ezek az angyalszerű lények megpróbálnak minket segíteni abban, hogy hozzászokjunk az asztrális szinthez, ők vezetnek rá bennünket fokozatosan arra a felismérésre, hogy meghaltunk, és ideje továbbmennünk. Lehet, hogy először nem is fogadjuk el, hogy halottak vagyunk, mivel nem érzünk semmi különöset. Bár egy nagyon fontos különbség van: most minden kényelmetlenségtől mentesek vagyunk. Az új környezet sokkal kevésbé korlátozott, mint a fizikai sík, amelyet elhagytunk.Az asztrális síkon az elhalt rokonai és barátai között találhatjuk magunkat. Itt a telepátia uralkodik, vagyis a barátaink és rokonaink iránti valódi érzelmeink könnyen ismertté válnak. Az asztrális síkonnincs képmutatás.Amikor esténként elalszunk, akkor testen-kívüli élményt tapasztalhatunk és ez hasonlít a halálélményhez. Ez a látszólagos halál csak tréning a későbbiekre. Amikor azt álmodjuk, hogy zuhanunk, vagy repülünk, akkor az az asztrális projekció maradványa a tudatban. Korábban hivatkoztam a fehér fényre. Ez a fehér fény egy expresszvonat a lélek-síkra — arra a síkra, ahol értékeljük előző életeinket és kiválasztjuk a következőt. A Mesterek és Vezetők, valamint „halott" rokonaink és barátaink azt fogják tanácsolni, hogy járuljunk a fehér fény elé. Ha megteszük, akkor minden jól fog menni. De, mint korábban említettem, ha nem tesszük meg, akkor úgynevezett „nyugtalan lélekké" válunk, és az asztrális szinten maradunk, bizonytalanságban kilétünket és teendőinket illetően. Kísértetként megfigyelhetnek bennünket a földi szinten, vagy észrevétlenek maradunk és egyszerűen csak céltalanul bolyongunk.

Mestereink és Vezetőink újra és újra emlékeztetnek minket, hogy járuljunk a fehér fény elé. De semmi sem kényszeríthet erre bennünket.Képzeljük el ezt az utat. Épp most haltunk meg. A halált megelőző pillanat talán megrázó volt. A mennyországgal vagy a pokollal kapcsolatos várakozások töltenek el minket. Ekkor néhány ismeretlen lény megpróbál minket meggyőzni arról, hogy lépjünk a vakítóan fehér fény elé. Félünk, és ellenállunk. Ne feledjük, a lélek mindig szabad akarattal rendelkezik. Nem nehéz megérteni, hogy habozunk csöbörből vödörbe kerülni, ám a lélek-szintre jutáshoz elengedhetetlen,hogy a fehér fény elé járuljunk. Előttünk áll a feladat. Mi a valós? Mia képzeletbeli? Mi a jó? Mi a gonosz? Kik a jóbarátok? Kik és mik a rosszak? Ezekre a kérdésekre kell választ adni, mielőtt a lélek elhatározza,hogy a fehér fény elé lép.

A lélek meghozza ítéletét, hogy kinek, vagy minek hisz. Ezt a léleknek egyedül kell eldöntenie. Ebben az elhatározásban segíthet a tudat állapota a halálkor, a karmikus ciklus, az asztrális síkon lévő környezet, és más tényezők. Eltarthat órákig, vagy akár egy évszázadig is mire a lélek választ ad. Egy tapasztaltabb léleknek, aki most fejezett be egy karmikusan pozitív életet, kevesebb időre van szüksége,és nagyobb valószínűséggel hoz helyes döntést. Érdekes módon a személy vallása és a halál élménye között nagyon csekély összefüggés van. Más szóval, nem érdekes, hogy a páciens a gnosztikus, ateista, keresztény, zsidó, hindu vagy egyéb hitű:az elmondott tapasztalatok hasonlóak.Pácienseim sokféle típusú reakciót írnak le, amikor az előző életbe vivő regresszióban átélik a halált. Pácienseim halál élményei közül a leggyakoribbakat adom itt közre.

ÁTKELÉS

Először, majdnem minden alkalommal egy lebegő érzést írnak le. A fizikai kényelmetlenségek, amelyeket a páciens a halál pillanatában érzett, teljesen megszűnnek. Ebben a pillanatban nincs semmi fájdalom,és semmilyen más érzés. A páciens egyszerűen lebeg. Nagyon gyakori a belső béke és nyugalom érzése, amely a félelem teljes hiányával párosul. A lent lévő testet úgy szemlélik, mint ami többé már nem része a páciensnek. Valójában pontosan ez a helyzet. Engedjék meg, hogy megismételjem, az előző élet halál élményének átélésekor a páciens halálának veszélye nem áll fenn, még mély transzszint esetén sem.A páciensek azonnal észlelik, hogy van testük, de ez egy teljesen más típusú test, egészen más fizikai törvényeknek alávetve. Ez az asztráltest olyan képességek birtokában van, amivel sok olyan dolgot megtehet, amit a fizikai test nem. Például ez az asztráltest keresztülmehet a falon és ajtón, másodpercek alatt ezer mérföldeket tehet meg. Ezen a szinten nem észleljük az időt, az asztráltest birtokábanvan az előző életek teljes ismereteinek és még a vele kapcsolatba kerülő emberek gondolataiban is tud olvasni.

 

AZ EZÜSTFONÁL

Egy állandó megfigyelés, amelyről beszámoltak nekem, az „ezüstfonál" jelenléte. Elméletileg, amikor valaki nem halál élménnyel kapcsolatban tapasztal asztrális projekciót, akkor egy ezüstfonál csatlakozikaz asztráltest fejének hátsó részéhez és a földön lévő fizikai test gyomorszája tájékához. Amíg az ezüstfonál ép, addig a test eleven.A halálkor az ezüstfonál elszakad.

HANGOK A HALÁLBAN

A másik megfigyelés a hallással kapcsolatos. A halált követően az emberek mindenféle hangokat hallanak. Sokan beszámoltak zümmögő hangokról, melyek úgy tűnik, a fejen belül keletkeznek; hangos csengő hangokról, kattanásokról, morajlásokról, füttyről és más zenei hangokról. Az egyik teória szerint az egyes szinteket sajátos fény- és hangkombinációk jellemzik, és ezek váltakoznak, amikor felszállunk vagy alászállunk a különböző szintekre. Az egyén rezgésszintje szintén változik. Gyakran látnak ilyenkor ragyogó színeket is. Ezek sűrűn változnak és látszólag nagy sebességgel mozognak.

AZ ALAGÚT

Véleményem szerint a halálélmények közül a legmegragadóbb és legfontosabb az áthaladás egy hosszú sötét alagúton. Sok páciens a „vákuum" kifejezést használja. Úgy érzik, mintha ebbe az alagútba behúznák őket, s ezen a sötét építményen keresztül viszik őket a túloldalra,vagyis az asztrális síkra. Ez az idő dilatációhoz vagy a „feketelyuk"-hoz hasonlítható.Amikor a pácienseimen regressziót vagy progressziót hajtok végre,gyakran azt javaslom, hogy képzeljék magukat el, amint egy olyan alagútba lépnek be, aminek a végén fehér fény világít.

 

 

Azt szuggerálom,hogy elágazás van az alagút végén. Ha a páciens a jobboldali utat választja, akkor az előző élethez jut. Ha a baloldalit választja,akkor a végállomás a jövendő élet lesz. Ez a módszer nagyon sikeres,ezt használjuk leggyakrabban a páciens előző vagy jövendő életbe vezetéséhez. Hipnotikus állapotban vagy halálkor ez az átvezető út a következő szintre.

MÁSOK JELENLÉTE

Miután a páciens stabilizálta magát az alagútból való kijutás után és hozzászokott a lebegés érzéséhez, mások jelenlétét veszi észre. A„mások"-kal a Mesterekre és a Vezetőkre utalok, akik felajánlják segítségüket és tanácsaikat. A páciensek még a „halott" barátaikról és rokonaikról is beszélnek, akik segíteni próbálnak nekik. Ez idő alatt minden kommunikáció telepátia útján zajlik. Általában gyakori a melegség,biztonság és belső béke érzése. A páciens úgy érzi, hogy szeretik;minden halálfélelem elmúlik.

 

FEHÉR FÉNY

A fehér fény a halálélmények tetőpontja. A páciensnek bemutatják a fehér fényt, ami ez alkalommal a tiszta fehér fény majdnem vakító és mégis békés aurájaként jelenik meg. Ez a fény nagyon hasonlít ahhoz a képhez, aminek elképzelését a földi síkon különböző gyógyítási módszerekben használjuk fel. Ha elképzeljük, hogy beteg testrészünket körülveszi ez a fehér fény, akkor elősegíthetjük saját gyógyulásunkat.Az asztrális síkon a páciens annak veheti a legtöbb hasznát,ha a fehér fény elé járul, ahonnét a léleksíkra kerül, hogy értékelje előző életét, és kiválassza a jövendőt. De, mint korábban említettem,nem mindenki választja azt, hogy azonnal a fehér fény elé járul, és néhányan sok évig, vagy akár századokig is az alsóbb asztrális síkon vándorolnak, mielőtt végül megteszik ezt a lépést.

EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK

A halál élmények nem mindig követik az előbb leírt sorrendet. Időkésleltetések lehetnek az egyes lépések között. Néhányan gyorsan és könnyen elfogadják a halált. Másoknak több idő és irányítás kell, míg elfogadják a halál gondolatát, nem is szólva arról, hogy a fehér fény elé járuljanak.Emlékezzünk, a halál állapotával kapcsolatos elvárások is hatással lesznek a valódi tapasztalatokra. Ha azt várjuk, hogy glóriás angyalok vegyenek körül, fehér ruhákban, hárfán játszva, akkor a Mesterek és Vezetők mindent meg fognak tenni, hogy ezt a helyszínt teremtsék meg, mert tudják, hogy a páciens számára ez a legkellemesebb. Ezek a magasabbrendű lények csak amikor már kényelmesen érezzük magunkat,akkor informálnak arról, hogy hol vagyunk, kik vagyunk, és mi a feladatunk.A halál nem olyan élmény, amelytől félnünk kell. Talán nem olyan dolog, amit keresni kell, de nem is félelmetes.Az előző életbe vivő regressziók halálról szóló beszámolói néhányuk számára talán nem elegendő bizonyíték. Számos klinikai halál állapotában levő páciens beszámolója is rendelkezésre áll, akik végülis életben maradtak. Amikor élményeikről kérdezték őket, akkor az itt leírtakhoz megdöbbentően hasonló megfigyelésekről számoltakb e. Pedig ezek a halálküszöb-élményt megtapasztaló emberek rendszerint sohasem hallottak az előző életbe vivő regresszióról.

Ha a különböző vallású emberek, akiken regressziót hajtottam végre,és a klinikai halál állapotából visszatért emberek valamennyien ugyanazt a tapasztalatot írják le, akkor a beszámolók közötti egybeesés több, mint véletlen. Azonban végső soron Önöknek kell véleményt alkotniuk. A halál olyan élmény, amellyel sokszor szembe fogunk nézni. Az már az Önök dolga, hogy úgy értelmezzék ezt a fogalmat,hogy beleilleszkedjen saját személyes meggyőződésük rendszerébe.Feladatom, hogy az élménnyel kapcsolatos tévhiteket megszüntessem úgy, hogy amikor eljön a halál ideje, akkor a lehető legnagyobb békét és nyugalmat tapasztalják.  Ha ezen írásom elolvasása után halálfélelmüknek akár csak egyik aspektusa is elmúlik,akkor erőfeszítésem nem volt hiábavaló.

/részlet Dr. Bruce Goldberg: Előző életek, jövendő életek című könyvéből/